matematika-középiskola-egyetem

12 éves kanosszám a matematikával

Az érettségi. Azon nemes napokat jelöli, amelyeken megmérettetik az addigi csekély hosszúságú, de annál jelentősebb életünkben összekapart bölcsességünk és tudásunk. Avagy a 12 évnyi tanulmányaink „méltó megkoronázása”. Vagy mégsem?

Még mielőtt tovább mennék meg kell említenem, hogy nem tartom magam az oktatási rendszer megváltójának, ennek megreformálására vannak nálam sokkal alkalmasabb emberek. Illetve azt is tudom, hogy mivel mindenki más személyiséggel, életfelfogással rendelkezik egyszerűen nem ugyanúgy éljük meg ezeket a napokat. Viszont nincs olyan diák (vagy csak engem került el), akit ne ért volna csalódás akár az érettségi vagy bármelyik iskolai számonkérés során. Ilyen esetekben sokszor nem is azzal van a baj, hogy egy felületes tudást rossz jeggyel díjaznak, hanem azzal, hogy elhitetik a diákkal, hogy csak egyféle rendszerben, beállítottságban érvényesülhet, és ez bizony nem az, amit ő elképzel. Lehet, hogy szegény mesterien értelmez minden történelmi korszak mögött húzódó filozófiai hátteret, de mindez lényegtelen a másodfokú függvények megoldása szempontjából.

 

Egyszerűen csak nem szabad elhinnünk, hogy a vizsgajegyek, vagy egy adott, a saját képességeinkkel akár nem kompatibilis tantárgyból elért eredmények minősítenek minket. Így utólag én is könnyen beszélek, de ha mindezt egy évvel korábban tudatosítom magamban akkor nem történhetett volna meg az a kép, ahogy a matematika érettségim után néhány órával heves érzelmektől fűtve, zokogva dobálom 4 évnyi szenvedésem tárgyi emlékeit, nevezetesen a geometriával, függvényekkel és egyenletekkel telefirkált kockás füzeteimet a kandallóba, és nézem ahogy szépen lassan hamuvá égnek. Így utólag én sem értem, hogy történhetett meg, de az biztos, hogy nem volt előzmények nélküli eset. Minden pontosan 13 évvel ezelőtt kezdődött…(:

Mielőtt a személyes lelkitusámat megosztanám, szeretném leszögezni, hogy semmi problémám sincs egyetlen tudománnyal sem. Mármint olyan értelemben, hogy szerintem mindnek megvan a maga szépsége és hasznossága, máskülönben miért maradtak volna fent évszázadokon át? Nem gondolom, hogy csak azért, mert néhányunknak meggyűlik vele a baja, ki kéne törölni az egészet a tantervekből. Viszont azt meg kell érteni és kell tudni tolerálni, ha valakinek nincs mondjuk reálos beállítottsága. Ez nem jelenti azt, hogy hülye vagy lusta. Hatalmas károkat tud okozni a személyiségben, ha a diákokat csupán a nehézséget okozó tárgyak érdemjegyei alapján beskatulyázzák. Ezzel akár az egész életüket determinálhatják, mert egy-egy érzékeny fiatal tényleg el fogja hinni, hogy ha nem tudja kiszámolni 2 adatból bármely ismeretlen háromszög befogói által bezárt szöget, akkor annyit is ér. Nem mondom, hogy nekem nem futott át ilyen gondolat a fejemen, de az biztos, hogy 8 évesen az iskola kapui előtt nem tudtam mire vállalkozok.

matematika

Gyerekként már kilógtam a családból az egyetlen nem reál gondolkodású személyként, majd ahogy életemben először találkoztam kisiskolásként a számokkal szinte azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy én sem leszek atomfizikus. Olyannyira nem, hogy elsőben egyszerűen képtelen voltam felfogni a szorzótáblát. Hónapokig küzdöttem vele, de nem ment. Nem azért, mert nem volt annyi értelem a kicsi fejemben, vagy elég szorgalom a kis kezeimben, egyszerűen csak képtelen voltam befogadni. Van ilyen, nem mentünk el orvoshoz mindenféle papír után rohangálni vagy külön foglalkozásokra, de nem is hagytuk annyiban a dolgot. Szerencsére kreatív szülőkkel áldott meg az ég, így anyukámmal színes papírokból kivágtuk, majd felragasztottuk a plafonra a szorzótáblát pontosan az ágyam fölé. Boldog gyermekévek… A lényeg viszont, hogy bár gyakran könnyek árán, de sikerült belém verni az alapvető műveleteket. Kicsit idősebb koromban valahogy megtáltosodtam és magam sem tudom, de sikerült az általános iskolát jó jeggyel lezárnom. Úgy örültem, hogy olyan gimnáziumban tanulhatok tovább, ahonnan már csak egy ugrás a jog.

Aztán elkezdődött a gimnázium, a matekórai kínszenvedések fellegvára. Ekkor találkoztam talán először azzal, hogy az eltérő tudományterületek iránt érdeklődők lenézik és lekezelik egymást csupán azért, mert egy olyan szakot választott, ami a másiknak nem szimpatikus. Nagyon rossz volt látni, hogy rengetegen kivetítették az egyes tantárgyak iránt érzett ellenszenvüket az azokat kedvelő diákokra is. Talán egyetlen humán tárgyak iránt érdeklődőnek sem újak azok a sztereotípiák, amelyek nem tudják elképzelni, hogy a töri, a magyar vagy a nyelvek bárki számára is érdekes, sőt a társadalom számára hasznos lehet. Így hallgatnom kellett a „Te is csak azért humán szakra jöttél, mert nem vagy jó matekból?” vagy a „Nem volt jobb ötleted?” kérdéseket. Emellett egy nem kifejezetten finomkodó stílussal megáldott tanárunk a folyamatos lekezelésével és beszólásaival sem javított sokat a helyzeten. Egy idő után tényleg elhittem, hogy még zsömlét sem fogok tudni venni, annyira suta vagyok a számokhoz. Ennek a két évnek az eredményeként 11-ben bekerültem a leggyengébb matekos csoportba. Rendkívül „jót” tett a lelkemnek. Azt viszont nem tagadhatom, hogy eredményes volt, mert bár az iskolai közhumor tárgyaként, de a „sáv 5” (ez az iskolánk matematikai képességekben legalacsonyabb minősítést elnyert csoport) társadalmának értékes tagjaként, ráadásul nem is egyedüli humán beállítottságúként vért izzadva ugyan, de elbicegtem az utolsó évig. Innentől minden olyan meseszerűen ment, mint egy rémálomban. Már semmi sem érdekelt. Mégis nagy megrázkódtatásként ért az érettségi és akkor, aznap délután a füzeteimet égetve nem csak az egyéb tárgyaktól makacsul eltérő szerencsétlen kis közepes matekérettségimet gyászoltam, hanem azt a hosszú keserves utat is, aminek a végén nem volt arannyal teli kincsesláda, de még csak egy köszönöm sem. Ebben az értelemben tényleg „méltó megkoronázása” volt ennek a 12 évnek. Mégis valahogy pozitív emlékként maradt meg bennem az a nap, egyfajta abszurd örömként, ahogy megszabadultam a matektól azáltal, hogy máglyára küldtem. (Igen, mindig is személyként élt a gondolataimban, egy nagyon gonosz személyként.)

Ennek ellenére hála Istennek végül bekerültem a jogi karra, elértem azt, amiről 14 éves korom óta álmodoztam és boldog vagyok. Talán mindezen végig kellett menni, talán nem. Egy biztos; soha nem fogom visszasírni azokat az órákat, amikor a kockás füzet fölött sírva próbáltam teletömni a fejem „az élet legmagasztosabb értelmével”; a tangens függvényekkel.

likeheartlaughterwowsadangry
0
EnglishGermanHungarian