Mama hotel és az előítéletek egy fiatal szemével

Mikor nősz már végre fel? A kérdés, ami a karantén alatt talán fokozottabb mértékben, de egyébként is mind külső, mind belső kényszerként foglalkoztatja a fiatalokat. Az otthon, a családdal töltött hónapokat akár pozitívan, vagy negatívan éljük meg mindenképpen előhozza az elszakadás kérdéskörét, ami manapság kifejezetten nagy jelentőséggel bír. Korunk újdonsága, a „Mama Hotel” és a „Papa Bank” jelensége egy rendkívül összetett kérdéskör és sajnos nagyon hibás közmegítélés alá esik a társadalomban.

Szeretném leszögezni, hogy én sem tartom egészségesnek, ha egy „gyermek” a saját lábra állás helyett a biztonságos családi fészket választja életpályaszerűen, csupán kényelmi helyzetből. Az idézőjel azért jár, mert a problémás eseteket már a harmincas éveikben járó, önellátásra alkalmas „gyermekek” jelentik. Sőt úgy gondolom ez azért is rendkívül káros magatartás, mert így ezek a személyek ezzel kényszerűen kollektíven negatív előítélet alá vonják a korosztályukat, mivel a jelenségen felbuzdulva az egysíkú gondolkodás hívei előszeretettel törnek pálcát a fiatalabb generáció fölött. Pedig egyáltalán nem szabad egy ilyen összetett problémát lenézően kezelni. A jelenség hátterének okai is összetettek. Gazdasági, szociológiai és pszichológiai okai is vannak, melyekre később ki fogok térni, de meg kell említenem, hogy az érintett korosztály tagjaként szeretnék a fiatalok oldalát és nehézségeiket is bemutatva egy árnyaltabb képet adni az ítélkezés helyett.

Mi lennénk a Pán Péter generáció? Vagy legalábbis ebbe a skatulyába helyeznek minket. A fent említett jelenség a magyar háztartások egyötödét érinti, ami igenis sok, de ahhoz mégsem elég, hogy a teljes generációnkat determinálja. Szeretném elmondani, hogy az önállósodás, a leszakadás elsősorban lelki folyamat, nem pedig földrajzi távolság. Ez a folyamat pedig elkezdődik mindannyiunkban legkésőbb a húszas éveink elején, és őszintén szólva nem kis lelki tusával jár. Nem ismeretlen fogalom ma a „kapunyitási pánik” sem. Ha valaki még nem hallotta volna, ez a fiataloknak azon életszakaszát jelenti, amikor el kell köteleződniük egy szakma, hivatás mellett, illetve ide tartozik még a párválasztás, családalapítás kérdésköre is, valamint az ezektől való félelem.  Ez egy természetes reakció és úgy gondolom alkatilag -a biológiai optimizmustól fűtve- ebben az időszakban vagyunk ezen feladatok elkezdésének legalkalmasabb idejében. Akkor mégis mi az, ami meggátolja az elszakadás megvalósulását? Rendkívül sokrétű kérdés. Először talán a lelki okokat említeném meg. Ezek gyakran a nevelésből fakadnak. A szülők felelősségét is tárgyalni fogom, itt viszont a gyermek oldaláról tárnám fel az akadályokat. Egyik oka a már említett kapunyitási pánik, a másik pedig az úgynevezett „Pán Péter szindróma”, mely azt jelenti, hogy a gyermek nem képes felnőni, felelősséget vállalni a tetteiért, élvezi a gyermeki szerepet, illetve a szülő is képtelen elengedni őt. Ez egy veszélyes jelenség, mert idővel a személyiség torzulását is eredményezheti. Ehhez kapcsolódnak a gazdasági okok is. Pénz hiányában például az együttélés egy kényszer. Nagyon nehéz egyetem mellett, vagy kezdő fizetésből lakást bérelni, minden járulékot kifizetni úgy, hogy ezek után még étkezésre is jusson. Ebben a témakörben a biztonságos kényelem feladása a legnagyobb visszatartó erő. Gyakori az a félelem, hogy nem tudja saját keresetből biztosítani azt az életminőséget, amit megszokott. Itt viszont azt kell megérteni, hogy ez egy természetes dolog. Kezdő fizetéssel nyilvánvalóan szűkebb lehetőségeink vannak, mint tapasztaltabb korunkban. Erre pedig nem a félelem, hanem az optimista jövőkép a helyes reakció. Emellett a mai korban a fiatalok teljesen másképpen szocializálódtak. Kitolódott a házasodás, családalapítás és a  gyermekvállalás ideje. Ennek okán sokan egyáltalán nem érzik még a kényszerét a saját egzisztenciális biztonság megteremtésének még a harmincas éveikben sem, mert nincs mondjuk olyan párkapcsolata, amely olyan komoly lenne, hogy az összeköltözés veszélyével fenyeget. Márpedig amíg nem kell felelősséget vállalnia másokért, eltartani a családját, fel sem merül benne az elköltözés lehetősége.

Arra, hogy az elszakadásnak mikor kell megtörténnie, nincsen kőbe vésett iránymutatás, de mint szárnypróbálgató fiatal, azt hiszem elmondhatom, hogy egy egészséges fiatal felnőttben van annyi értelmi potenciál, hogy felismerje mikor minek van itt az ideje. Viszont tény, hogy manapság sokkal többen tanulunk tovább, ami tovább tolja az önállósulás folyamatát. Ez viszont nem jelenti, hogy nem szeretnénk felnőni, csupán egy kényszerhelyzet, amit át lehet hidalni. Visszautalva arra, hogy ez elsősorban egy lelki folyamat, amit már a családban is el lehet kezdeni. Tudatosítani kell, hogy bár még otthon élünk, de nem ugyanabban a minőségben. Felelősségteljesen be kell szállnunk az otthoni teendőkbe is, ami saját kereset hiányában lehet a takarítástól kezdve a gyermekvigyázásig bármi, amivel a szüleink válláról némi súlyt tudunk levenni. Ezzel elkerülhető az elkényeztetett és eltartott gyermeki szerep kialakulása.

Az érme másik oldala, a szülők felelőssége is elhagyhatatlan a jelenség vizsgálatában. Ez a nevelésen nyugszik. Gyakran a szülőkben sem tudatosul a viselkedés csak akkor, ha már túl késő. Sőt van, hogy az együttélést pozitívan élik meg, mert a gyermekek kirepülése a magára maradás félelmét vonja rájuk. A fiatalok önállósodásával a szülőknek is lezárul egy életszakasza. Megszűnnek a fogalom nevelő, óvó és gondoskodó minőségében szülők lenni. Azután, hogy gyermekük önfenntartó lesz, vagy esetleg családot is alapít, már nincs annyi beleszólási lehetősége a fiatal életébe. Ettől sokan megijednek, pedig egy örömként is meg lehetne élni. Látni a nevelés gyümölcsét a gyermek saját életének szervezésében és élvezni a szabadságot, ami a szülői szerepkör és felelősség levételével jár. A helyes magatartás tehát erről az oldalról az önállóságra nevelés, illetve a fiatal szárnypróbálgatásai idején nyújtott biztonság és támogatás.

Összegezve tehát remélem sikerült megvilágítanom a probléma összetettségét és lerombolnom néhány előítéletet. Végül pedig tudatosítanunk kell, hogy ez nem egy pozitív, hanem egy megtört, vagy akár el sem kezdett életpálya. Illetve, hogy az elszakadást nem tragédiaként, hanem lehetőségként kell megélni.

 

 

likeheartlaughterwowsadangry
0
EnglishGermanHungarian