Két hét pihenés, kikapcsolódás a barátaiddal, végtelen mennyiségű étel, hosszú, forró fürdők, éjszakába nyúló mulatozás és késői kelés… ki ne vágyna erre? Erre a 35 négyzetméternyi, nyugati fekvésű földi paradicsomra? Tizennégy nap gondtalan semmittevésre, ahol a legnagyobb kihívás a vitaminok bevétele és a gyógyteák fogyasztása?

Aztán kiderült, hogy az ember nem bezártságra teremtetett. Jelentem, jól vagyunk, élünk, gyógyulunk és törekszünk annyira lazán venni az akadályokat, amennyire csak lehet, ugyanakkor a karantén nem vicces. Következzen az elmúlt tíz nap (innen bentről többnek tűnt) krónikája!

A legnagyobb tanulság, amit levonhatunk – előre lelövöm a poént – az, hogy amikor már tényleg arra gondolsz, hogy a helyzet nem lehet rosszabb, akkor rosszabb lesz. Napról napra.

Az előzményeket röviden összefoglalva: elindult a várva várt szemeszter, beköltözött az elhelyezésre jogosult hallgatóság a kollégiumba, lezajlott a négynapos gólyahét számos közösségi programja, és megugrott a vírusfertőzöttek száma. Ez alól a mi szobánk sem élvezett kivételt, két barátnőmmel már 10 napja a negyedik emeleti lakosztályunk rabjai vagyunk. Kezdettől fogva tudtuk, hogy a legfontosabb dolog, amit szem előtt kell tartanunk, az, hogy akármi is történjen, ne essünk kétségbe. Az elmúlt napok meglehetősen próbára tették kitartásunkat, idegrendszerünk szilárdságát, testi épségünket.

Pénteken kezdődött a történet, este, amikor kiderült, hogy a teszt pozitív. Megtettük a kötelező lépéseket, jeleztük az illetékeseknek, kérvényt írtunk, és kis győzelemként könyveltük el, hogy a gyógyulásig maradhatunk a szobánkban – így legalább hozzátartozóink potenciális megfertőződését elkerülhetjük. Figyelmeztettek, hogy kék feliratot kapunk a szobánkra, ezen kívül belépőkártyánk letiltásra kerül.

Számomra ez egyébként is egy kifejezetten rossz nap volt, ugyanis kiderült, hogy nem kaptam meg az egyéves támogatást, amire részben számítottam, részben előre megterveztem, részben nagy szükségem lett volna egyetemistaként, aki nem tud teljes állást vállalni (semmi gond, marad a diákmunka a szabadulás után). Ez megalapozta a hangulatot, hiszen már elkészítettem a pályázat gerincét képező tanulmányt – noha tudjuk, hogy nem vész el, csak átalakul, azért felkavart a gondolat, hogy miért foglalkoztam én ezzel a gyönyörű nyár során… Amit leginkább hiányoltam, az indoklás volt, hogy mégis miért nem alkalmas a támogatásra a pályázatom, de már félig-meddig elengedtem a kérdést.

kolikaranten-11-egyetemistak-magazinjaA hétvégén felkerestük az oktatóinkat, akik megértőek és segítőkészek voltak, nyitottak arra, hogy megoldást találjunk a helyzetre, miszerint két hétig nem tudunk megjelenni az órákon, ahol a jelenlét nélkülözhetetlen. A hozzáállásuk valahogy megerősített minket abban, hogy nincs minden veszve, be tudjuk pótolni a hiányosságokat, lehetőségünk lesz javítani, ha lemaradnánk, akkor sincs nagy gond.

Szombaton kitakarítottunk, hogy felkészüljünk a következő időszakra. Délutánra igazoltan beteg szobatársunk elvesztette az íz- és szagérzékelését, öt nap elteltével nyerte vissza (emberkísérlet keretében a fokhagymás méz, mézes pálinka, illetve a homoktövises, fokhagymás-mézes, propoliszos, grapefruitmag-kivonatos gyömbértea is az étlapra került, ebből tudtuk biztosan, hogy teljeskörű az érzékvesztés, mert ezt halandó ember magától nem fogyasztaná el). Mint később kiderült, nem mindenki betegszik meg, aki egy háztartásban él, vagy nem produkálja feltétlenül ugyanazokat a tüneteket: én kicsit köhögtem, másik szobatársunk teljesen tünetmentes maradt.

Az egyik legnagyobb félelmünk az volt, hogy történik otthon valami, és tehetetlenül kényszerülünk arra, hogy a telefon mellett várjuk a híreket. Az a helyzet, hogy valóra vált. Vasárnap barátnőm kiskutyája szorult állatorvos azonnali segítségére… sajnos még aznap este eltávozott, ürességet és szomorúságot hagyva maga után. Hétfő este az én macskám követte. Különösen nehéz, hogy nem tudtunk elbúcsúzni tőlük, elengedni őket, valamilyen megnyugváshoz jutni, csak a hiányukat érezzük.

A bezártsággal jár például a stressz, a mozgáshiány és a hatalmas mennyiségű étel. Hárman vagyunk a blokkban, negyedik társunk kiköltözött, mielőtt bezárták volna velünk együtt, egyik szobatársunk pedig allergiás az ételek összetevőire, így biztosítja magának saját étrendjét. A kommunikáció valahol megakadt, és egyre jött a három felnőtt adag étel, míg eljutottunk a pontra, hogy nem fértünk be a hűtőbe. Igaz, legyen ez a legnagyobb probléma, viszont tényleg törtük a fejünket a megoldáson, ugyanis nem akartunk ételt kidobni, pazarolni, viszont nem tudtunk ennyit enni. Végül külső segítséghez fordultunk, és kedves megmentőnk eljuttatta az étkeket olyan személyeknek, akik nagyon boldogan falatoztak az adagokból, így majdnem egy hét elteltével helyreállt a lakásban tartózkodó személyek és a hűtőben pihenő menük aránya (3:7hez rizseshús).

A stressz egy idő után fiziológiai bántalmakat kezdett okozni – beállt nyak, derékfájás, vállfájás, fejfájás, minden napra jut egy tünet. Arról nem is beszélve, hogy megtapasztaltuk, a vitaminokat is túl lehet adagolni, és érdemes betartani a mellékelt felhasználási útmutatót.

Természetesen amint lehetőségünk nyílt, telefonáltunk a háziorvosoknak – eljárás szerint, hogy kérjenek tesztet nekünk is, akiknek még nem volt eredménye. Hétfő este bekerültem a rendszerbe, azonban a mentőszolgálat túlterheltsége miatt valószínűleg már nem jönnek hozzám, hiszen mire kiérnének, már rég felépülök. Persze, az sem biztos, hogy egyáltalán elkaptam a betegséget, mivel más az immunrendszerünk tűrőképessége, állapota. A két hét önkéntes karantén leteltével a háziorvos állíthat ki majd igazolást arról, hogy rendesen betartottuk a szabályokat, tünetmentesek vagyunk és szabadok lehetünk.

Amikor már újra úgy tűnt, rendeződik a helyzet, kaptam egy telefont, hogy édesapám álló autójának, amiben benne ült, nekiütközött egy másik jármű – szerencsére személyi sérülés nélkül megúszta minden résztvevő a műveletet.

A bezártság tudatát nemcsak az ajtónkra ragasztott kék jelzés erősíti. Kedves ismerőseink ahányszor csak a Nagyvárad tér felé járnak, meglátogatnak minket, az udvarról integetnek, mi meg az ablakon kilógva telefonálunk velük. Montázst fogunk készíteni a fényképekből, amiket látogatásaik alkalmából fotóztunk.

Az biztos, hogy az elmúlt hetet nem tudtuk volna menedzselni a HÖK önkéntesei és a gyógyult bentlakók segítsége nélkül, akik boltba és gyógyszertárba jártak, csomagokat hoztak fel és vittek le, segítettek a kérdések megválaszolásában, és elviselhetővé tették a kényszerpihenőt. A csoporttársainknak is itt szeretnénk köszönetet mondani, akik önként szolgáltatnak számunkra jegyzeteket.

Amire még mindig várunk, az a felszabadító határozat, hogy levegyék a kék cédulát az ajtónkról, elrakhassuk emlékbe, és magunk mögött tudhassuk a kétségbeeséssel, tehetetlenséggel, halomban álló mosatlan ruhával teli napokat (és a kézzel mosás emlékét, figyelmeztetés: ne próbáld ki otthon). Igyekszünk a jó dolgokra fókuszálni, a helyzethez képest sokat nevetni, intézkedni és letudni a feladatokat, amikkel el tudjuk foglalni magunkat, de időről időre részleges összeomlást tanúsítva Cardi B interjúkat nézünk.

Arról, hogy hogyan alakul a következő hetünk az egészségbiztonsági időszak során, két hét múlva hozok összefoglalót.

likeheartlaughterwowsadangry
0
EnglishGermanHungarian