Így kapunk társadalmi mintavételt a sorok között – A 21 lecke a 21. századra mindazoknak, akik egy elgondolkodtató könyvre vágynak

 

“Az embernek mindig is az volt az erősebb oldala, hogy feltaláljon valamit, s nem az, hogy bölcsen használja azt.”

Mikor először olvastam a világhírű izraeli történész és társadalomtudós könyvét, ez a mondat olyan hatást gyakorolt rám, hogy szinte öntudatlanul ragadtam tollat és papírt, hogy ezt leírjam magamnak, nehogy véletlenül is elfelejtsem ezeket a szavakat.

De végül is miért? Hiszen Yuval Noah Harari sosem mond mást, mint az igazságot. Se többet, se kevesebbet. Tényeket sorol fel, irigylésre méltó lexikális tudása, amivel az egyetemes történelemből mindig képes olyan példákat felhozni, melyek ráébresztik olvasóit, hogy a világ lényegében aligha változik. Csupán új eszközökkel alkalmazzák az aktuális rezsimek ugyanazokat a módszereket, mint évszázadokkal korábban. Az álhírek, a post-truth nem csak napjainkban jelentett pusztító erőt. Mindössze arról van szó, hogy a középkorban egy rejtélyes körülmények között elhunyt kisfiú esete „csak” zsidógyűlöletet és indokolatlan bosszúhadjáratot indított egy településen és annak környékén belül, mialatt napjainkban egy valótlan állítás az egész világot megbolygathatja.

 

Harari korábbi könyvei alapján nem meglepő, hogy a történelem és a múltbéli események a leghétköznapibb helyzetekre is tökéletes sémaként igazodnak. Ugyanakkor a 21 lecke a 21. századra abban tér el korábbi műveitől – amelyeket szintén bátran ajánlok mindenki figyelmébe –, mint a Sapiens vagy a Homo Deus, hogy legutóbbi könyvében a múlt jóval kevesebb szerephez jut, mintsem a jelenkor legfontosabb kihívásai, mint Nagy-Britannia kiválása az Európai Unióból, magának az uniónak a helyzete.

A technológia folyamatos fejlődése ellenére is a folyamatos kommunikációs félreértésekből eredő végzetes tragédiák annak a kérdése, hogy vajon önmagunk tökéletesítése a technológia által pozitív irányba fog tartani? Vagy éppen ellenkezőleg, ahhoz nyújt majd lehetőséget, hogy az állampolgárok jóval nagyobb kontroll alá kerüljenek, ami a Kína lakossága felett baljós árnyként lebegő társadalmi kreditindex alapján nem is annyira utópisztikus fantazmagória, mint azt elsőre hinnénk.

Ugyanilyen elgondolkodtató kérdést vet fel az a fejezet, amelyben Harari először a Kinsey-skála, illetve az informatika fejlődése alapján olvasóit a szó szoros értelmében asszociációs játékba viszi bele. Hiszen csak képzeljük el, hogy egy napon kifejlesztenek egy olyan eszközt, amelynek segítségével majdhogynem százszázalékos bizonyossággal kideríthető, hogy egy adott személynek milyen a nemi identitása.

Ez legalább annyira Janus-arcú, mint bármilyen felfedezés a világtörténelemben. Egyrészt emberek millióit mentheti meg hosszú évek gyötrő frusztrációitól, ami szimplán abból adódik, hogy nem tudják, ténylegesen melyik nemhez vonzódnak. Egy olyan szerkezet, amelyik néhány felvétellel és az azokra adott reakciókkal – pulzusszám, testhőmérséklet – együttesen választ adhat arra, amit a tudatalatti esetleg társadalmi nyomás hatására mélyen eltemet, valódi felszabadulást jelenthet. Mindeközben ott visszhangzik a fülünkben az az egyetlen mondat, ami lényegében meghatározza az egész könyvet. Amit egyszer már az ember megalkotott, egy szabadjára engedett gépezet, amely ugyanúgy teszi a dolgát attól függetlenül, hogy becstelen célokra alkalmazzák vagy sem. Így az sem kizárt, hogy egy efféle szerkezettel egy megdönthetetlennek tetsző autokráciában ki lehetne válogatni mindazokat, akik nem tartoznak bele a ciszgender kategóriába. Ebben az esetben könnyen megtörténhet, hogy az LMBTQ kisebbség tagjait módszeresen érnék hátrányos megkülönböztetések továbbtanulás, állásszerzés szempontjából, de akár az élet bármely területén.

És ez csupán egyetlen olyan szegmense a könyvnek, amely számtalan megbízható forrásra hivatkozva ébreszti rá az olvasót arra, hogy milyen védtelenek vagyunk az önmagunk által megalkotott szörnyekkel szemben. Természetesen könnyen megeshet, hogy sokak számára az író által felsorolt okok és következtetések túlságosan paranoid feltételezéseknek tűnnek.

Viszont Harari írói stílusában mégis az a leginkább különleges és vonzó, hogy nem próbál tudatosan manipulálni bennünket, hanem sokkal inkább gondolkodásra késztet. Könyvei célja minden esetben az, hogy ráébressze az embereket, milyen kevés információ birtokában hozunk ítéletet. A szerző éppen ellenkezőleg, temérdek ismeret birtokában prezentálja a sorok között, hogy nem létezik abszolút igazság. A nacionalizmus ugyanúgy felemészthet egy olyan államot, amely voltaképpen az antiszemitizmus következtében jött létre. Harari intelligenciájának hatalma pontosan abban rejlik, amit minden könyvét olvasva éreztem, hogy senkit sem ítél el, ugyanakkor feloldozást sem ad.

Talán a Talmud egyik legtöbbet idézett részletével lehetne megindokolni, hogy a 21 lecke a 21. századra miért olyan olvasmány, amit különösen most, a járvány idején kellene minél több embernek elolvasnia.

„Ha én nem vagyok magamért, akkor ki van érettem? Ha meg én vagyok magamért, akkor mi vagyok én? És ha most nem, hát mikor?”

Egyszerűen azért, mert a sorok között érezzük, hogy aktuálisabb nem is lehetne ez a könyv. Most, amikor a technológia egyszerre börtön és szabadság, a világpolgári életmód beleharap abba a kézbe, amely enni adott. Mikor olyan – teljesen jogos – antirasszista megnyilvánulások tartják lázban nem csupán az Egyesült Államokat, hanem a Föld valamennyi országát, amelyek évszázadok óta jelen voltak, mégis most telt be a pohár. Amikor a tömegközlekedés háttérbe szorulása következtében némi javulást lehet fölfedezni a pusztuló bolygónk állapotával kapcsolatban. Megannyi dolog történik körülöttünk, ami miatt gondolatban még legalább öt új fejezetet írhatnánk hozzá Harari könyvéhez.

Mert mégis mikor, ha nem most?

likeheartlaughterwowsadangry
0
EnglishGermanHungarian