hogyan-valtam-onmagam-kiserleti-egereve-karantenban

Személyiségfejlődés/leépülés – Hogyan váltam önmagam kísérleti egerévé a karanténban?

Sokunk számára a pandémia egyenértékű a szimpla kínszenvedéssel. Hogy nincs több buli, a távoktatás kezdettől fogva kudarcra van ítélve. Távol vagyunk a barátainktól, és ahogy telik az idő, egyre több, szebb és durvább szinonimát találunk arra, hogy tele van a hócipőnk az egésszel. Mégis talán a legeredetibb az, hogy pszichológiai szempontból a fallikus szakasznál tartunk.

Azonban ha képesek vagyunk magunkba nézni, önmagunk megfigyelőjévé válni, talán nyerhetünk is valamit ezen a helyzeten. Lehet, hogy fogalmunk sincs róla, mi rejlik bennünk, miket hozhat fel a bezártság. Pedig némi tudatossággal az énünk megannyi kirakósból összeállva ott teremhet előttünk a semmiből, ránk köszönve, bemutatkozva: Szervusz! Én te vagyok. Örülök, hogy megismerkedhetünk.

Ahhoz, hogy ne folyjon ki homokként az ujjaink közül az idő, érdemes naplót vezetnünk, amiben az adott nap során feljegyezzük az aktuális gondolatainkat. Nem számít, hogy semmi érdemleges nem történik odakint. Odabent igenis számtalan dolog zajlik.

Saját magamon tapasztaltam meg az elmúlt hónapokban, milyen is a valódi magány. Már korábban egyedüllétre kényszerültem, azt hittem, egy független embernek nem lesz akadály, hogy család és barátok nélkül töltse el a hétköznapokat. Kiderült, hogy nagyot tévedtem. Ugyanis a szó szoros értelmében ennyire magányos sohasem voltam. Soha nem töltöttem a négy fal között a szülinapomat anélkül, hogy legalább a családom körülöttem lett volna. Idén úgy töltöttem be a huszonnégyet, hogy egyetlen társaságom a Comedy Central és egy házi készítésű torta, amely legalább annyira szétesett, mint az én eddigi világképem.

Volt időszak, amikor a lakásban eluralkodott a zűrzavar. Akkor a lelkem sem volt rendben. Volt olyan, hogy az ünnepekre való egyedüli készülődés értelmét vesztette, egyetlen vigaszom pedig egy üveg bor volt, és azoknak a telefonhívása, akik fontos szerepet játszanak az életemben. De senki sem tudott átölelni. Csak magamra számíthattam. Az alvásrendem és a bioritmusom is felborult. Éjszakába nyúlóan dolgoztam, tanultam, olvastam, hogy ne teljen haszontalanul az idő, ennek ellenére kimerülten aludtam végig majdnem az egész napot.

Mindezek ellenére a holtponton túl érdekes megfigyelés volt számomra, hogy az egészségtelen szokásaim fokozatosan elhalványultak. Szinte már alig dohányzom, az alkoholfogyasztásom minimálisra csökkent. Minden, ami társadalmilag erőltetett, értelmét vesztette. Ebből jöttem rá, hogy nincs szó valódi függőségről, ami egyrészt megnyugtató, másrészt félő, hogy a karantén után újra visszatérnek ezek a káros szokások. Akkor végül is képes vagyok egyén maradni? Én mondok igent a következő szálra vagy üveg piára? Nem inkább a hangulat okozta „miért is ne” érzés?

Ugyanakkor más típusú rossz szokások felerősödtek. Az egészségre való megrögzött törekvés, fóbiák, szigorú időrend, amik régen bezártak, most a bezártságnak köszönhetően ismét felszínre törtek. Napi két óra edzés, ha törik, ha szakad. Kalóriák számolása, érdektelenség a környezetem kapcsán. Félelem a karantén bodytól, folyamatos csekkolás a tükörben, hogy „Na, ma hány kilót szedtél magadra, anyukám?”

Szóval a fizikai jellegű rossz szokások értelmét vesztik a magányban. A belső világom azonban nem menekül. A lélek legmélyebb bugyrai olyan félelmeket hozhatnak fel, amelyekről azt hittük, már rég magunk mögött hagytuk. Hogy ne őrüljünk bele önmagunk társaságába, nem szabad elmenekülnünk – nincs is hová –, hanem próbáljunk szembenézni vele, analizálni őket. Mi a félelmünk oka? Miért tartunk attól, hogy egy személy áll mögöttünk a sötétségben? Reális mindez? Honnan tudjuk, ha úgy búcsúzunk el a tőlünk távol lévő párunktól, hogy „szeretlek”, hogy igazat mondunk? Valóban annyira elviselhetetlenek a hétköznapok aktív szexuális élet nélkül? Miért látunk mindenkit gyönyörűnek, pont jónak, magunkat pedig egy kudarcra ítélt torzszülöttnek? Most például miért húztuk fel magunkat?

Majdnem biztos, hogy az esetek többségében nem tudjuk megválaszolni ezeket a kérdéseket. Ha viszont továbbgondoljuk azokat, egy olyan folyamatot indíthatunk el, ami az önismerethez és tudatossághoz vezető úton indít el bennünket. Például felismerjük a közelgő szorongás, pánikroham tüneteit, illetve tudni fogjuk, mit kell tennünk annak érdekében, hogy ezek a negatív érzések elmúljanak.

Előfordulhat, hogy türelmetlenebbé válunk, pontosan azokkal, akik különleges helyet foglalnak el a szívünkben. Sokszor volt az utóbbi időben olyan, hogy számoltam a perceket, hogy mikor ér véget egy telefonbeszélgetés, pedig igazán semmi egyéb dolgom nem volt, és sose volt igazán herótom a szüleimmel való beszélgetésektől. Csupán annyira, mint bármelyik fiatalnak. Mégis a social distancing alatt lassan elszoktam a trécseléstől, de amint ráébredtem, hogy emiatt bunkónak tűnhetek a szeretteim számára, igyekeztem erőt venni magamon.

Plusz pont jár azonban a kreativitás újjászületéséért. Bár az önéletrajzi regényemet egészen biztosan nem a karantén alatt fogom megírni, mivel ahhoz túl kevés külső inger ér, ami inspirálhatna, a rajzoláshoz, alkotó tevékenységekhez való visszatérés újabb darab a kirakósból. Egy olyan darab, amiről úgy hittem, örökre elveszett. Azóta már több ismerősömtől megkaptam, hogy a képzőművészet irányába kellett volna fordulnom a pályaválasztás idején. Én őszintén szólva ugyanúgy rajongok a társadalomtudományok iránt, ettől függetlenül a művészet jelenleg komoly támaszom, és remélem, hogy amikor visszatér minden a régi kerékvágásba, akkor sem kopik el újra az iránta érzett szenvedélyem.

A közösségi média iránti igényem változó. Kezdetben epedve vártam, hogy jöjjön valakitől üzenet, sőt, sok olyan embert ismertem meg jobban ezalatt az idő alatt, akivel interperszonálisan kevés időt töltöttünk együtt, így nem is nyíltunk meg egymásnak. Ráadásul olyan őszinteséget tapasztaltam ezeken a platformokon az emberek részéről, ami korábban rendkívül ritka volt. Nyilvánosan osztjuk meg egymással a félelmeinket, démonjainkat, smink nélkül, a lehető legrosszabb passzban mutatjuk meg magunkat a nagyvilágnak. Mindez pedig számomra nagyon motiváló.

Azonban egy idő után a közösségi platformok iránti igényem jócskán alábbhagyott. Nem érdekelt, ki írt, és mit akart. Talán megcsömörlöttem, vagy csak túladagoltam a Facebookot és az Instát, de bekövetkezett az érdektelenség korszaka. Ha posztolok is, akkor sem mások szórakoztatására, hanem azért, mert egyszerűen ahhoz támadt kedvem.

Végül pedig a legfontosabb dolog, amit nekem is meg kellett tanulnom önmagam kísérleti egereként, az önvád felszámolása. Mikor egy olyan lesújtó hírt tudtam meg valakiről, aki egykor a világom középpontja volt, hogy egyre súlyosabb függőségek rabja lett, mióta útjaink szétváltak, akaratlanul is arra gondoltam, hogy talán az én hibám volt. Hogy miattam indult el a leejtőn, és vajon mit tehettem volna másképp, hogy ugyanaz az ember maradjon, aki az én emlékezetemben maradt meg.

Azonban rájöttem, hogy nem kereshetek neki kibúvókat, ahogyan magamnak sem. Mindannyiunkat értek rossz hatások, csalódások, fájdalom. Szenvedhetünk sokáig, vagy csak egy-két napig. Olyan ez, mint egy lakás buli után. Nekem igazán buli se kell ahhoz, hogy az otthonom, ez az x négyzetméternyi univerzum egy atomrobbantás utáni trift shopnak tűnjön. Képes vagyok ezer éves jegyzetekkel, a laptopommal, a laptopom töltőjével megosztani az ágyamat napokon, akár heteken keresztül. A mosogatásra váró edényekre rosszalló arckifejezést fest a reggeli napsütés, a padlón lerakódó porréteggel határvonalat lehet húzni precizitás és szétesés között.

Mégis a mai napig emlékszem egy katasztrofálisan végződő bulira, ahol a házigazda és a barátnője könnyek között szakított. Mindenki homályos tekintettel nézett maga elé legalább hajnali háromig. Amilyen jól kezdődött minden, olyan szörnyű véget ért. Sörtócsa a parkettán, üres poharak szanaszét. Könnyek és káosz. Így írható le az az este.

Mégis másnapra a házigazda rendet teremtett a tetőtéri szobában, ami a purgatórium helyszíne volt. Mikor megkérdeztem, hogy mihez fog most kezdeni, nemes egyszerűséggel azt a választ adta, hogy elmegy edzeni.

Meghökkentett, hogy valaki ilyen gyorsan képes összeszedni magát, mikor erre én sohasem voltam képes. Még ha úgy is tett, mintha minden rendben lenne, pedig ez nem volt igaz, akkor is a külvilágban igyekezett rendet tenni. Ebből kifolyólag a belső világa is készen állt arra, hogy nagytakarítást rendezzen, megtisztítva azt a felgyülemlett szennytől.

Ezért én is arra törekszem, hogy kitakarítsam mindkét világomat, még ha időnként borzasztóan nehéznek is tűnik, és a mélypontokon alig ismerek magamra. Tennem kell valamit, ami ráébreszt, hogy még itt vagyok. Muszáj tennem valamit, ami ráébreszt erre.

Talán nem a legjobbkor jött a karantén. Pont akkor, amikor készen álltam volna kimászni a gubóból, hogy kitárjam a szárnyaim. Mégsem érzek már haragot, mert úgy érzem, időt kaptam a sorstól. Időt ahhoz, hogy egy sokkal kiegyensúlyozottabb, szerethetőbb emberként térjek vissza a valóságba, aki meg tud bocsátani magának, ugyanakkor nem tartja magában, ha őt megbántották.

Lassan megszeretem a nevemet, amit eddig ki nem állhattam. Kezdem elhinni, hogy kiérdemeltem a sikereimet. Talán a tükörképemmel is meg tudok barátkozni idővel. Addig is tudom, hogy a maguk világában ugyan, de várnak rám is azok, akikre én ugyanúgy. Sóvárogva, mégis elfogadva a jelenlegi helyzetet.

Így tapasztaltam meg a karantén kísérleti jellegét. Hogy milyen ember leszek, miután mindez véget ér, ugyanúgy rajtam áll, mint bárki máson.

likeheartlaughterwowsadangry
0
EnglishGermanHungarian