kpop_muveszet_pecsi_egyetemistak_magazinja

Gyártósoron a művészet? – KPOP, mint tömeggyártott tehetségek

I. A művészet történelme, definíciója és mai szerepe.

A művészet a történelem kezdetétől fogva része az ember életének. Az ókortól kezdve próbálták megfejteni, hogy mégis mit jelent a “művészet” szó és nagyon sok válasz érkezett rá. A műalkotás Arisztotelész szerint alkotásvágyból és az érzelmek kifejezésének vágyából fakad. Lényegében a művészet a valóság utánzása, tükröt tart a természet elé. Az ember örömét leli az utánzásban, ami látszólag hiányzik az alsóbbrendű állatokból. A művészetnek mégsem az a célja, hogy a dolgok külső megjelenését ábrázolja, hanem a belső lényegüket ezért nem a külső pontos visszaadása jelenti a valódi lényeget. A legnemesebb művészet éppúgy szól az észhez, mint az érzelmekhez, és ez az
értelmi élvezet az öröm legmagasabb formája, amihez az ember felnőhet. Galénosz úgy definiálta a művészetet, mint meghatározott célra szolgáló általános, megfelelő és használható előírások összességét. Definícióját nemcsak a középkori írók, hanem a reneszánsz is megtartotta.

A történelem során nagyon eltérően kezeltük a költőinket, zenészeinket, művészeinket. Megjártuk az utat, ahol volt, amikor a társadalom szégyeneként láttuk őket, és eljutottunk odáig, hogy mostanra nagyjából piedesztálra emelve próbálunk a nyomdokaikba lépni. A művészetek azonban a történelem során mindig is fajtáikként, különböző rétegekhez voltak köthetők. Ha pusztán csak az olvasni tudásból indulunk ki, akkor az oktatás megjelenése előtt az irodalom leginkább azon emberek szórakozása volt, akik tehetősebb, írástudó családból származtak, azaz a felsőbb osztályé. Mária Terézia (1740-1780) korában az írástudás a közoktatás bevezetésével megnőtt és emiatt kinyílt a lehetőség a felső osztálynál alsóbb rétegeknek, hogy belépjenek az irodalom világába. Ez a fejlődés azonban még nemvolt elég az irodalmi integrálódáshoz, mivel a 18. század közepén az átlagembernek sokkal több problémája volt, mint „írogatni”, hiszen 1754-ben Mária Terézia bevezette a kettős vámrendszert, ami erősen visszavetette a magyar ipar fejlődését. Ezáltal az embereknek sokkal több dolguk akadt, mint a verseléssel foglalkozni.

Ha tovább megyünk a történelemben a 19. századra, akkor látjuk a költészet fejlődését és végig nézhetjük, hogy Petőfiék a költészetet ténylegesen már a középosztály motiválására, a zsarnokság ellen való fellépés egyik tömeg felbujtó eszközeként használták. Ebben a korban azonban a műértő emberek száma még közel nem volt annyi, hogy jelentősen a középosztályhoz kerüljön át az irodalom. Azonban a 20. században villámcsapás-szerűen elkezdtek terjedni a silányabbnál silányabb minőségű ponyvairodalmak. Ezek funkciója az volt, hogy azok az emberek, akik – valljuk be – nem értettek a művészetekhez, mert; a – vagy nem kaptak olyan nevelést, b – nem jutottak hozzá és nem tudtak művelődni, c – nem tartották fontosnak. A ponyvairodalmak segítettek abban, hogy a kisebb igényű emberekkel megkedveltessék az olvasást, mivel a nyelvezet – valószínűleg azért, mert az író is hasonlóan értett hozzá, mint az olvasó – rémesen egyszerű és a történet sem igényel sok gondolkodást.

Ha eltekintünk attól, hogy a ponyvák minősége nem érdemel kritikát, akkor a pozitív oldalára felhozhatjuk azt, hogy az olvasás elterjedésének elősegítésével, mára már nem olyan silány, ponyvának már jószívvel nem nevezhető, generációk felnövésében szerepet játszó könyvsorozatok – mint például a Harry Potter – is megjelenhettek.

A 21. században, ahogy azt egy művészeti sorozat címe is üzeni, a „Vers mindenkié”. Hiszen mióta megjelentek azok a zenék, ahol a szöveg már fontosabb szerepet tölt be, mint maga a zenei rész, azzal az irodalom teljes beintegrálást kapott a közéletbe. A fénysebességgel terjedő „magyaralter” lírai költemények nagy gyűjtőfogalma, amik között szintén megtalálhatók ponyvák ugyanúgy, ahogy egyes esetekben igazi mesterművek is. A „magyaralter” elérhetővé tette a költészetet és a – többnyire – színvonalas irodalmat, az „olvasáshoz lusta” embereknek.

II. „Csak egy pont a fehér vásznon? Ezt én is meg tudnám csinálni”

A 21. század művészete megmutatja nekünk, milyen az, amikor nem csak az érdekel bennünket, hogy egy festmény szép-e, vagy remek technikával készült-e. Esetleg alkot valami újat? Nem feltétlenül számít. Eljött az idő, amikor fontossá válik, hogy „ki volt az első?”. A bekezdés címében szereplő két mondatot sokszor hallhatják azok, akik ezen művészeti ág gyakorlásába fektetik az idejüket. Az a helyzet, hogy technikailag az idézett mondatok igazak. Meg tudná csinálni ezt a bárki. Bárki meg tudná csinálni, de mégsem csinálja meg senki. Nyilván nem próbálom egy percig sem azt állítani, hogy ennyiből áll ez a műfaj, de talán ez a legmegfoghatóbb része.

A posztmodern művészeti korban sikerült eljutnunk egy olyan pontra, ahol nincs kizárva senki. Aki csinálni szeretné az csinálhatja, és nincs kevesebb esélye, amiért hiányzik egy alapvető tehetség. Előtérbe kerül az ötlet, és kevésbé lesz fontos a tökéletes technika. Hatalmas előnyök ezek, viszont van egy olyan hátránya, hogy mivel „könnyen elkészíthető” dolgokról van szó, megkezdődik a művek sorozatgyártása.

Ahhoz viszont, hogy egy művet sorozatosan újra gyárthassunk milliószor, nagyobb gyártósorra van szükségünk. Ezzel a metaforával szeretném felvezetni a harmadik bekezdésemet, és rámutatni arra, hogy mégis miről szól a cím.

III. KPOP, művészet, mint gyártósor

A kelet-ázsiai kultúrák mindig is híresek voltak a komolyságukról, szabályszerűségeikről. Ez alól nem volt kivétel a zene sem. Nem véletlen az előítélet, miszerint én bármennyire is jól tudok gitározni, a világon legalább van egy ázsiai 6 éves, aki a földbe döngöl a tehetségével. Semelyik kultúra nem törődik annyira a tehetséggondozással, mint az ázsiaiak, és ez egy gyönyörű és magával ragadó kultúrát teremtett meg. Nem véletlen, hogy azon emberek, akik életükben nem találkoztak közvetlen módon ázsiai kultúrával, azok is előszeretettel fogyasztják anime, festészet, kortárs irodalom formájában. Mindig is figyeltek rá, hogy akinek tehetsége van bármihez, azt űzze a legnagyobb erőbedobással. Ezen hozzáállás azonban megteremtett egy olyan réteget, akik a művészetet nem önkifejezés, kritika vagy értékteremtés céljából műveli, hanem a pénzkeresés és hírnév elnyerése érdekében.

A hallyu, vagy más néven koreai hullám az 1990-es években indult útjára főként a koreai fiúcsapatokkal, akik nyugati mintára zenés, énekes, táncos számokkal léptek színpadra. Ezek a kissé túlzottan is feminin „idolok”, ahogyan világszerte ismerik őket, nem csak egyszerű énekesek vagy színészek. Viselkedésükre, megjelenésükre a nap huszonnégy órájában hatalmas figyelmet kell fordítaniuk, ugyanis egyetlen apró hiba is véget vethet a karrierjüknek, amiért éveken keresztül küzdöttek.

Annak ellenére, hogy Dél-Korea az egyik legnyugatibb ország keleten, a hírességek nem csak úgy teremnek náluk, konkrétan pop csapatokat termelnek. Rengeteg gyerek iratkozik be gyakornoknak a legnagyobb cégekhez sokszor saját akaratukból, néha pedig a szülők nyomására, hogy egy napon talán híresek legyenek. Öt nagy cég van, az SM, a Yy, a FNC, a JYP és a Starhip. Ezen öt cég minden évben újabb és újabb fiúbandákat dob piacra. Minden csapatban kell, hogy legyen pár rapper, egy főénekes és egy ‘visual’. A ‘visual’ a banda arca. Ő a legjóképűbb/legszebb és neki van a legnagyobb rajongótábora. Ő az, aki miatt a zenekar “piacképes”. Viszont a visual jóképűsége, szépsége átverésnek hathat, mivel ezen karakterek még jóval a debütálás előtt átesnek legalább egy, de általában sokkal több szépségnövelő plasztikai beavatkozáson. Ezekkel a „fegyverekkel” és a döbbenetes mennyiségű befektetett pénzzel, a cégek nagyon ravasz stratégiával fizettetnek ki a rajongókkal minél több pénzt. Ilyenek például: Egy nagy album helyett sok kicsi, ajándékkártyák, aláírások, közös képek értékesítése, vagy ami a legszörnyűbb; ugyanazon album eltérő borítóval való kiadása.

IV. Összefoglalás

Összességében a művészet 21. századi ágának is meg van még a maga jósága és hátránya, viszont a kapitalista ember kezdi oly módon rátenni a kezét a különböző művészeti ágakra, hogy lassan eljutunk addig a korig, amikor a művészet már nem egy különleges, nem mindennapi szépség, hanem egy felvonalkódolt termék lesz valamelyik pláza souvenir boltjában.

Avatar
likeheartlaughterwowsadangry
0
EnglishGermanHungarian