elme-gyogy-intezet-egyetemistak-magazinja

Elmegyógyintézetek nyomában – avagy mi az igazság?

Az elme rendkívül érdekes dolog, nem véletlen, hogy több ezer éve vannak olyan orvosok, akik nem tudnak nyugodni és életük minden percét annak vizsgálgatásával töltik, képesek leélni az életüket egyes intézetekben és az alanyokat egészen haláluk napjáig tanulmányozni, hátha azokból a jelekből és tanulságokból le tudnak vonni konzekvenciát. Nem is beszélve egy női elme rejtelmeiről, melyet a mai napig még egy kis mértékben sem sikerült megfejtenie az emberiségnek és valószínűsíthető, hogy nem is létezhet olyan ember a földön, aki bármilyen kis részletet is meg tudna magyarázni.

 

Azonban ennél sokkalta izgalmasabb egy olyan agy, amely zavarodott állapotban van, vagyis betegséggel küzd. Orvosok százai kutatják még ma is a depresszió, a bipoláris zavar, a pánikbetegség és egyéb különös az elmére vonatkozó betegségek hátterét. Annyit már biztosan tudunk, hogy genetikai vonatkozásai lehetnek a dolognak, hiszen például egy bipoláris zavarokkal rendelkező anyuka gyermeke nyolcszor, akár tízszer nagyobb eséllyel örökölheti a betegséget.
Világszerte rengeteg olyan intézetet hoztak létre, amelyek az olyan betegségben szenvedőket segítették, akik nem tudtak beilleszkedni a társadalomba. Azonban pár 100 évvel ezelőtt nemcsak súlyos pszichés zavarokkal küszködő embereket tartottak „fogva” ezen épületek falai között, hanem szimplán magatartás-problémákkal küszködő gyermekeket is, amelynek csak egy-egy szigorúbb atyai szóra lett volna szükségük. Az 1800-as években a lustaság és a maszturbálás is olyan indok volt, amelyért bizony az illetőt könnyen intézetbe zárhatták, ezen okból kifolyólag nem is egy betegnek vélt embert kezeltek az intézetekben ebben az időben. Ezekben az időkben az orvosok rendszerint alkalmazták azt a technikát, mely során az agyból kivágtak egy-egy kisebb darabot és ezt viaszba helyezték, majd megtartották. Ennek okát a mai napig vitatják, hiszen egy kis darabkával nem sok mindent tudtak kezdeni.

1938-ban a Long Island-i Pilgrim State Kórház az Egyesült Államok legnagyobb pszichiátriai központja volt akkoriban. A pszichés és mentálhigiénés zavarokkal küzdő betegek gyógyítása és kezelése ekkor még nagyon gyerekcipőben járt; a lobotómia (vagyis a homloklebeny kivágása, effektíven megsemmisítése, mely igen súlyos szellemi visszamaradottságot eredményezett), forró-jéghideg vizes hidroterápia és az elektrosokk, amelyek sokszor olyan károkat okoztak egy-egy ember agyában, mely visszafordíthatatlan körülményekkel járt és könnyen egy életre megnyomoríthatták őket. A kényszerzubbonyt pedig szintén egy pulcsi könnyűségével adták rá a betegekre annak érdekében, hogy megnyugtassák őket, pedig ezzel csak még inkább generálták a mérget bennük. Csúcspontján az intézetnek 13500 lakója és 4000 dolgozója volt.
A 19.század végére sem mutatott sok javulást az egészségügy ezen terének a fejlődése. Egy német kórházban egy labilis lelkiállapotú lányt úgy kezelték, hogy a testet függő és egyensúlyi állapotban tartották. Azaz, egy kötél segítségével a két kart függőleges irányba kötözték ki, míg egy zubbony segítségével a pácienst a hátánál fogva függesztették fel. Eleinte csak egy-egy éjszakát töltött így, azonban később már nappal sem szedték le erről a szörnyű szerkezetről, mind ezt azért, mert nem volt hajlandó senkivel sem szóba állni.

elme-gogyintezet-egyetemistak-magazinja

Anno, amikor egy gyermek árván maradt, vagy a család nem engedhette meg magának, hogy tovább gondoskodjon róla, két lehetőség közül választhattak; árvaház vagy zárt osztály. Ez utóbbiba sok árva került, mivel bármiféle, a normáltól eltérő viselkedés már okot szolgáltatott a gyógyszeres kezelésükre, ami egy szüleit elvesztő gyermek esetén nem nevezhető ritka jelenségnek. Az ilyen intézmények közül néhány engedte, hogy a kicsik a felnőtt betegek között mozogjanak, ezekben az esetekben a gyerekek hajlamosabbak lettek az erőszakra. Sajnos arról is több történet szól, hogy ezeket a szerencsétlen sorsú gyermekeket szexuálisan bántalmaztak a betegek, vagy épp az ápolók.

Ezek az épületek általában hatalmasok, rengetek folyosóval és bizony igen rémisztő alaksorokkal is rendelkeznek, amelyek még a nappali fényben is rémisztőek. Az egyik történet egy ápoló brutális megöléséről szól, aki nem volt épp szent. Az egyik beteget addig kínozta mentálisan, míg az öngyilkos lett, ekkor figyelme egy másik páciensre fókuszálódott, aki azonban nem hagyta magát. Egy este – kihasználva a megfelelő alkalmat – lecsapott a nővérre, lehurcolta a pincébe, ott megkínozta, megölte, majd a testét elrejtette.

A New York-i Willard Elmegyógyintézetet még ma is olyan helyként emlegetik, amely falai közül egyetlen élő ember sem jöhetett ki. Az 1869-ben nyílt tébolydában a legenda szerint minden pácienst súlyos elmebetegeknek nyilvánítottak, még azt is, aki a mai tudomány szerint egy pszichológus vagy pszichiáter segítségével gyógyítható lenne. Az elmegyógyintézetbe érkezőknek esélyük sem volt arra, hogy visszatérjenek a társadalomba. A „rettegés házának” nagyjából 50 ezer lakója közül körülbelül 25 ezer az épület falai között halt meg, testüket az intézmény területén létesített temetőben földelték el, névtelen sírokban. 1975-ben történelmi hellyé nyilvánították, majd végül 1995-ben végleg bezárta kapuit és az Egyesült államok jó pár sor drótkerítéssel kerítette körbe a kíváncsiskodók elől.

Természetesen ma már sokkal humánusabb módszereket alkalmaznak az egészségügyben, illetve igencsak mély mentális betegséggel kell küzdenie egy embernek, hogy egy ilyen intézetbe bekerüljön. Ha pedig ez mégis megtörténne, akkor rendszeres foglalkozásokon vesznek részt, az orvosok megfigyelik őket és szép javulás esetén az sem kizárt, hogy újra a társadalom szorgos tagjai lehetnek ezek az emberek.

 

likeheartlaughterwowsadangry
0
EnglishGermanHungarian