Áldás vagy átok? -Élet egykeként

A korábbi cikkeimhez képest most egy sokkal személyesebb témáról szeretném leírni a gondolataimat, amely túlzás nélkül meghatározza az egész életem. Ez pedig nem más, minthogy hogyan élem meg azt, hogy nincsen testvérem. Persze sokak vannak egyedüli gyerekek a családban, azonban olyan szempontból „különlegesebb” a helyzetem, hogy a szüleimnek sincsen testvére, így unokatestvéreim sincsenek, csak távolabbi ágról. És valljuk be, azért ez egy ritka szituáció. A következőkben azt szeretném bemutatni, hogy hogyan élem meg az egykeséget.

Természetesen ahogy az életben megszokott, ez a helyzet sem fekete-fehér. Számos előnyt és hátrányt fel lehet sorolni, melyek megítélése abszolút egyénfüggő. Kiskoromban viszonylag rosszul viseltem az egykeségemet. Irigyeltem a barátaimat, ahogy mesélik a tesós/unokatesós izgalmas történeteket, és nagyon zavart, hogy én ezeket a pillanatokat, élményeket nem élhettem át. Imádtam a nagycsaládos filmeket, meg gyereksorozatokat, tetszett, hogy a kezdeti problémákat, konfliktusokat a szereplők együtt végül mindig jól megoldották. Mivel az ismerőseim többségének volt testvére, vagy legalább unokatestvére, így sokszor azt éreztem, hogy „kilógok a sorból.” Persze senki sem piszkált emiatt, de kiskoromban eléggé jellemző volt rám, hogy szerettem volna hasonlítani a többiekhez. Emellett mivel a közelebbi rokonságon belül más gyerek nem volt, így lényegében én voltam egyedül gyermek a felnőttek között. Mivel kiskorom óta az életem nagy részét a mamával töltöm, így az ő szemléletmódja, az empátiája, önzetlensége nagyon nagy hatással volt rám és mivel neki több hasonló korú barátja van, így az idősekkel a nagy korkülönbség ellenére jól megértjük egymást. Ezeknek rendkívül pozitív hatása volt a személyiségemre, ugyanis rengeteg odafigyelést, szeretetet kaptam, és sok tanácsot, hogy hogyan viszonyuljak másokhoz, magához az élethez. Emellett más emberek tiszteletének a fontosságát is nagyon hamar megtanultam.

Elkényeztetettség(?)

Az egykékről sokszor feltételezik azt, hogy mivel ők az egyedüli gyermekek a családban, akkor a szüleik mindenféle felesleges dolgokkal elhalmozzák őket, és a gyerek minden kívánságát szó nélkül teljesítik. Nos, nyilván erre is van példa -ahogy ez többgyermekes család esetében is megtörténhet-, azonban ebben a kérdésben sem szabad általánosítani. Engem a szüleim mindig úgy neveltek, hogy becsüljem meg, amim van, illetve, hogy mindenért meg kell dolgozni. Természetesen mindig megadnak nekem mindent, szerencsére sosem szenvedtem hiányt semmiben, azonban tény, hogy a felesleges „luxuscikkeket” nem feltétlenül veszik meg nekem (ezalatt azt értem, hogy a teljesen jó állapotú, minden célra megfelelő okostelefonom helyett nem kapok rögtön egy picivel modernebb, de kb. több százezer forint értékű „mégokosabbtelefont”) , amit persze nem is várok el. Egyetem mellett jelenleg még nem dolgozom, mivel anyáéknak is az a legfontosabb, hogy teljes mértékben a tanulásra tudjak koncentrálni. Persze nyáron azért szoktam diákmunkát végezni (pl. szórólapozni), de azt is inkább azért, ha például egy drágább fesztiválra szeretnék eljutni, vagy a fent említett szuperokostelefont szeretnék venni és ezekre tényleg nem szeretnék pénzt kérni a szüleimtől, mert egyébként teljesen jól megvagyok ezen dolgok nélkül is. Az otthoni feladatokban is kiveszem a részem, főleg porszívózni meg törölgetni szoktam, illetve mamának segítek, meg ha valamit a szomszédba kell vinni, akkor is általában én vagyok a „futár”.

Szülői aggódás (?)

Az egyedüli gyermekekkel szemben még azt is meg szokták jegyezni, hogy biztos akkor a szüleik jobban féltik őket, nehezebben engedik el őket valahová, mint akiknek testvérük van. Természetesen ennek is sok esetben van alapja, hiszen ha azt az esetet nézzük, hogy egy fiatal lány egy hajnalig tartó nagyvárosi szórakozóhelyre szeretne menni bulizni -ahol azért elég sokféle ember megfordul- , akkor szülők nyilván nyugodtabbak, ha mondjuk a bátyjával megy, aki végig tudna rá figyelni, mint egyedül és majd csak a bulihely előtt találkozik a  barátaival. Az én szüleim és a szerintem nagyon jól kezelik az ilyen típusú helyzeteket, ugyanis nem aggódnak felesleges apróságokon, de bizonyos szabályokat be kell tartanom. Mindez azt jelenti, hogy mondjam meg, hogy nagyjából mikor érek haza a buliból, ha tudom, hogy később jövök haza, akkor legalább írjak egy SMS-t. Meg lehetőleg többen menjünk, legyen fiú is a társaságban stb. Nyilván mikor először kezdtem el szórakozóhelyekre járni 16 éves koromban, akkor eleinte apa értem meg a barátnőm elé jött kocsival hajnali 2-3 körül, hogy ne vonattal jöjjünk, meg 18 éves koromig Pestre nem engedtek bulizni menni, de igazából ezek sem voltak olyan szigorú korlátozások. Aki ismer, tudja, hogy nem vagyok az a nagyon kicsapongó fajta, sokkal jobban szeretek a barátaimmal beülni valahova iszogatni és közben az élet nagy dolgairól beszélgetni, mint hajnali ötig valami a zenéhez és dallomhoz kicsit sem közel álló elektronikus zenére ugrándozni. Egy tény, hogy azért a tanulást komolyan kell vennem, de ezt én is tudom, hiszen ha bármilyen célt el szeretnénk érni az életben, ahhoz elengedhetetlen a kitartás és a szorgalom. Főleg kisebb koromban éreztem azt, hogy anyáék túl szigorúak velem és ez sokszor idegesített, de ma már tudom, hogy igazuk volt, mert ez az én érdekemben történt. Azonban az is igaz, hogy néha azért jobban kiállhatnék az igazam mellett. Mindez nem azt jelenti, hogy észérvek nélkül kiabálok anyával vagy apával, mert ennek sok értelmét nem látom, de van olyan helyzet, hogy igenis most nekem van igazam, és tartanom kell magam ehhez. Szerencsére mind anyáék, mind a mama tiszteletben tartják a véleményemet, és ha esetleg valakin össze is kapnánk, hamar megbeszéljük a problémát és megértjük a másik álláspontját is.

Mostanra egészen megbarátkoztam azzal, hogy nincs testvérem és bár jó lenne egy mindenben szövetséges nővér, egy mindentől megvédő báty vagy egy aranyos kisöccs vagy kishúg, elfogadom, hogy nekem mást szánt a sors. Lehet, ha testvérek között nőttem volna fel, keményebb lennék és sokkal több mindent éltem volna át, de hiszem, hogy mindennek eljön az ideje, még ha nálam később is, mint mások esetében. Szerencsére fantasztikus barátaim vannak mind az általános iskolából, a gimnáziumból és a jogi karról, meg iskolán kívül is, akikért nagyon hálás vagyok.

Igazából ez a cikk abszolút az én véleményemet, tapasztalataimat mutatja be és ahogy olvashattátok, a hagyományos előny-hátrány felsorolás is kimaradt, hiszen már fentebb említettem, az egykeség megítélése sem fekete-fehér. Remélem, hogy tetszett nektek ez a téma és ezáltal egy kicsit jobban megismerhettetek engem!

 

likeheartlaughterwowsadangry
0
EnglishGermanHungarian