Egy vendéglátós naplója

Már arról, hogy kimondjuk a vendéglátás szót igen sok dolgot juttathat az eszünkbe. Rengeteg pozitívumot és negatívumot is sorolhatunk e mellé a szakma mellé, mégis a mai napig nagyon sokan választják ezt a szakágat akár tanulás terén az emberek, akár pedig akkor, mikor munkára kerül a sor.

Az én életemben már lassan 6 éve stabilan szerepel ez a munkakör és szinte a részemmé is kezdett válni, hiszen az éjszakázásoknak köszönhetem, hogy a bioritmusom képtelen visszaállni a régi kerékvágásába.
A következő sorokban szeretném bemutatni egy kicsit viccesebben azt, hogy milyen is egy olyan nap, amit ebben a munkakörben el kell tölteni.

Az ébresztőóra sohasem tartozott a legjobb barátaim közé, ezért is történik meg minden reggel, hogy pofán nyomom és átfordulok a másik oldalamra. Természetesen ezzel annak az esélyét növelem, hogy elkések és a reggeli kávémat sem tudom majd elkortyolgatni, hanem fogmosás közben kell magamba öntenem húzóra. A harmadik szundi után kipattan a szemem és nyomban megindulok, mert már tisztán tudom, hogy pontban kezdésre fogok beesni az ajtón. Amikor beérek a szeretett munkahelyre és realizálódik bennem, hogy bizony 13 órát el kell töltenem idebent és természetesen ebbe nem értjük bele azokat a plusz perceket, órákat, amelyeket még eltöltünk annak érdekében, hogy minden vendégnek meglegyen a kellő ital mennyisége.

A munkaidő számolgatása után már csak az tölt el nagyobb boldogsággal, mikor az igen hosszú és meredek lépcsőn való felsétálás után megpillantom a kollégáim zombi fejét. Nem csoda, hiszen éjjel mindannyian 11kor hagytuk el az épületet megállapítva, hogy igazából felesleges is lenne hazamenni, hiszen reggel 8kor újra, teljesen felszerelkezve kell megjelennünk.  Sebaj, lereggeliztetünk, megcsinálom a nap legelső kávéját, ami magától értetődően nem az enyém, mert hát, aki elalszik annak bizony majd csak valamikor később jár. A vendéglátás tulajdonképpen hasonló, mint az anyaság. Folyamatosan talpon kell lenni, minden kívánságot teljesíteni kell és mikor végre valahára elérkezik az a pillanat, hogy a falatot a szánkhoz emeljük tuti ziher, hogy egy vendég megjelenik és olyan kacifántos rendeléssel bombáz minket, hogy inkább úgy döntünk a levegővel is beérjük és hagyjuk kihűlni a reggeli-ebéd kombinációnkat.

egy vendéglátós naplója cikkbe
Elérkezik a délután, lassan kezdődik a vacsoraidő, amikor ugyan azokkal az arcokkal kell beérniük a vendégeknek este is, mint reggel csak éppen egy kicsivel leharcoltabb az arc, gyűrődöttebb az ing és kócosabb a haj, de mindezek ellenére a mosoly még mindig ugyan olyan hatalmas, hiszen ez olyan kelléke egy vendéglátósnak, mint tanárnak a kréta. Az utolsó pár óra talán a legnehezebb, hiszen ilyenkor egyre közeledik az időpont, amikor végre letehetjük a kötényt. Azonban mint, ahogy az minden helyen lenni szokott, az utolsó óra az, amikor mindenki mindent rendel és bizony jöhet az össze-vissza futkosás, mert egész nap nem tettünk meg annyi kilométert, amennyit egy átlagember havonta szokott tenni a kocsijába.  Sebaj még mindig mosolygunk, mert ezzel keressük meg végül is a pénzünket.
Nem egyszer kérdezték már meg, hogy hogyan lehet ezt bírni ennyi órán keresztül. Hogyan vagyunk képesek még hulla fáradtan is mosolyogni és szinte minden kérésre ugrani. Az évek során nagyon sokáig csak kerestem a választ erre a kérdésre, hiszen nem tudtam mit felelni.

Beállítottság kérdése, hogy ki hogyan képes elhelyezkedni a vendéglátásban. Vannak, akik nem képesek elviselni az embereket, ezért inkább csak a háttérmunkákban vesznek részt, elvonulnak a konyhára és ott élik ki minden tehetségüket. Vannak, akik azonban egy mosollyal is képesek kibillenteni a vendéget a szürke hétköznapokból és ezzel egy szép estét varázsolni. Személy szerint imádom nézni a pult mögül, ahogy elégedett mosollyal nyugtázzák az isteni ételt, vagy a finom koktélt, amelyet nekik készítünk. Szeretem azt az érzést, amikor a naplementében is az én asztalomhoz ülnek be a nagyszülők az unokáikkal kártyázni és önfeledten nevetgélnek, hiszen csodásan érzik magukat a környezetünkben. Teljes mértékben igaz, hogy a vendéglátás egy kizsákmányoló szakma, mert a testet mindenféle módon kihasználja, ahogy csak lehet. Vannak napok, amikor én is sírva fekszem le és mondom azt magamnak, hogy én ezt többet nem csinálom, mert képtelen vagyok elviselni még egy olyan vendéget, aki hozzám vág pár darab aprót, vagy leönt a sörével.

Azonban mégis van egy megmagyarázhatatlan varázsa az egésznek, amelyet szerintem mindenkinek meg kell tapasztalnia.

likeheartlaughterwowsadangry
0
EnglishGermanHungarian