Falak kenyérből – A pandémia egy étkezési zavarokkal küzdő ember szemszögéből

Már rengeteg szegmensből figyelhettük meg a karantén hatásait. Írtak cikkeket a sztárok vloggerkedéseiről, mi több, egy pécsi egyetemista páros a világhírnév felé vette az irányt epikus filmjelenetek újraalkotásaival. Beszéltünk arról, milyen hatással lehet a párkapcsolatra az, ha össze vagyunk zárva, vagy éppenséggel távkapcsolatra kényszerülünk. Hogyan viseljük az ünnepeket, a home officet, a távoktatást.

Depresszió, közösségi média függőség, eltávolodás, unalom, de fő a pozitív hozzáállás.

Egy dologról azonban kevés szó esett, és mint olyan, akit személyesen érint a dolog, kötelességemnek érzem, hogy hangot adjak azoknak, akik a négy fal között szótlanul kínlódnak velem együtt, és nincs bátorságuk kiállni, azt mondani, hogy ez nem megy, segítségre van szükségünk. Olyasmiről van szó, amiről mindenki tud, mégse ismeri igazán.

Ez pedig az étkezési zavarok rejtelmes világa.

Alapvetően kevesen foglalkoznak ezzel a témával, érdekes módon pedig a koronavírus okozta helyzetben fokozottabban kellene figyelnünk az eating disorder-rel küzdő társainkra, mégis Magyarországon jelenleg tabuként kezelik a témát a járvány árnyékában.

Miért? Talán azért, mert ez egy észrevétlen dolog marad. Könnyebb valakire azt mondani, hogy genetikailag vékony, vagy biztos a stressz miatt adott le néhány kilót, illetve csak érzékeny az emésztőrendszere, ezért jár annyit a mosdóba, mintsem szembesülni az igazsággal, akár mi vagyunk a betegek, akár a körülöttünk élők. Ha miénk a betegség, magunkat is ámítjuk, ha meg csak külső szemlélők vagyunk, egyszerűbb megtartani magunknak, amit gondolunk.

pandemia-etkezesi-zavarA magam története kárán megtanultam, hogy az egyik legnagyobb halálozási aránnyal rendelkező mentális betegség, mint az anorexia, sosem maradhat titokban. Még ha nem is beszélnek róla az ismerőseid, még ha bólogatnak is, mikor azt mondod, hogy „tényleg ez most csak egy ilyen időszak”, utólag egyértelmű lesz, hogy a probléma nyílt titok marad. Aki lát, és rád néz, tudja, hogy valami nincs rendben, de nem mernek vagy nem is akarnak rákérdezni.

Azt hiszem, ez az elhallgatás politika működik most is, a karantén alatt. Nem veszünk figyelembe egy fokozottan veszélyeztetett réteget, amely a vírus előtt köztünk élt, talán egyesek rá is tudták venni magukat közülük a gyógyulásra.

Ők viszont most is jelen vannak. És azt hiszem, kijelenthetem a nevükben, hogy szenvednek. Tudom, mind szenvedünk a magánytól, az elszigeteltségtől. Ha viszont belegondolunk, az anorexiások, bulimiások, kényszeres túlevők magukra maradtak a problémájukkal. Hogy ez miért is veszélyes, azt szintén a saját példámon keresztül tudom kellően illusztrálni.

Évekig nem hittem, hogy képes leszek tényleges gyógyulásra. Persze volt olyan, hogy két-három kilót fél év alatt kínkeservesen felszedtem, majd pár hét alatt leadtam a dupláját, így a szeretteim is egy idő után a sorsra bízták a dolgot. A kamaszkori anorexiám után a második visszaesés jóval brutálisabb volt, és nehezebben kezelhető, ráadásul senki sem kötelezhetett arra, hogy önként vegyek részt terápián. Nem is tettem.

Az én gyógyulásom egy nagyon sablonosnak tűnő dologgal következett be. Magam sem tudom, hogyan történt, de egyik pillanatról a másikra elkezdtem élni. Kitörtem a bezártságból, a monotonitásból, a komfortzónából, amiben percre pontosan behatároltam, mettől-meddig edzek, hány kalóriát fogyasztok el, abból mennyit égetek el. Barátokra találtam, akikkel esténként elmentünk szórakozni, így nem volt időm minden áldott nap edzeni. Volt olyan, hogy később ettem, mint szoktam, mert hát egyszer élünk, és miért is ne ihatnék még egy üveg sört.

A lap, amin korábban számok, percek voltak, mint egy matekfüzetben, hirtelen életrajzi regénnyé alakult. Események voltak benne, nem kikalkulált testtömegindex. Szerelmet találtam, megtanultam újra nevetni és sírni. Mindezt annak köszönhettem, hogy kiléptem az ajtón.

pandemia-etkezesi-zavar2Most azonban az ajtó bezárult. Velem együtt pedig számtalan ember maradt magára a szorongásaival, félelmeivel. Nézzük a mémeket, amik arról szólnak, hogy mindenki elhízik a karantén alatt. Az egyik felünk nevet, mint akárki. A másik viszont retteg. És a rettegés a táptalaja ennek a betegségnek. Nem csupán az, hogy hogyan nézünk ki. A test pusztán egy megnyilvánulása az érzelmeknek, amiket nem tudunk megfelelően kezelni.

Innentől pedig már nem pusztán személyes véleményről van szó. Több idegen nyelvű cikk íródott arról, hogy az étkezési zavarokkal küzdő betegek nagy eséllyel eshetnek vissza korábbi állapotukba a karantén miatt. Akik magukra maradtak, közösség hiányában mellőzni kezdik az evést, ha elfogynak a tartalékaik, nem mennek bevásárolni. Visszatérnek ahhoz, ami elől menekültek. A megrögzött rutin, a bezártság.

Senkinek se könnyű. Viszont mi is itt vagyunk. Már a járvány előtt sem volt igazi hálózat Magyarországon, amely foglalkozott volna étkezési zavarokkal küzdő betegekkel. Kevés az erre szakosodott pszichiáter, és még kevesebb az olyan felület, ahol segítséget kérhetnek a betegek.

Így azonban a probléma jócskán túlmutat az olyan sztereotip megnyilvánulásokon, mint hogy néhány zavarodott tinilány hóbortjáról van szó, akik modellek akarnak lenni. Figyeljünk egymásra, és ha ismerünk valakit, akiről csak sejtjük, hogy ilyen jellegű problémája van, beszéljünk vele.

Törjük át a falakat helyettük.

 

likeheartlaughterwowsadangry
0
EnglishGermanHungarian