A mumifikálás tudománya

A történelem folyamán számos civilizáció vallási köreiben mutatkoztak meg olyan tényezők, melyek a mai normák alapján furcsaságnak ítélhetők meg. A halottak iránti tisztelet azonban már az ókori időkben is kiemelkedően fontos szerepet játszott a polgárok értékrendjében bár tény, hogy az akkori rituálék merőben eltérnek a napjainkban bevett búcsúztatási szokásoktól.
A letűnt egyiptomi kultúrában úgy tisztelegtek holtjaik előtt, hogy lehetővé tették az elhunytak testének (amennyire lehetett) épségben maradását, a lélek eltávozása utáni végső nyugalomban is.

Kezdetben Egyiptom éghajlati viszonyai lehetővé tették a tetemek spontán konzerválódását, így a mumifikálás hajnalán, még nem volt szükség pólyára, vagy bármilyen mesterséges tartósítószerre ahhoz, hogy méltó módon lehessen örök álomba helyezni egy testet.
Eleinte a földi maradványokat, kisebb gödrökbe temették el, s hagyták, hogy a sivatag, a forró napsütés és a homok, elvégezzék az „automatikus” mumifikálást.
I.e. 3400 körül ámbátor egyre többen kezdtek el téglákkal fedett sírboltokba temetkezni, annak érdekében, hogy biztosíthassák az elhunyt háborítatlan pihenését.
Az újkeletű sírok végett értelemszerűen a holtak hamar bomlásnak indultak, így Egyiptom népének megoldást kellett találni a problémára.

Miért mumifikálnak?

Egyiptomban a halotti kultusz igazán meghatározó jelenség volt. Hitük szerint, ahhoz, hogy a lélek örök békességre leljen a túlvilágon, a holttestnek épnek kell maradnia ezen a síkon, miután a szellem elhagyja azt. A halál pillanatában a lélek (ba) kiszáll kérgéből, s csak a mumifikálás után tud visszatérni ahhoz. A hátrahagyott tetem biztosítja a lélek örökkévalóságát a túlvilágon, így annak épnek kell maradnia, hogy a „ba” bármikor felismerhesse és megtalálhassa.
Ezen okból kifolyólag, az egyiptomiaknak ki kellett fejleszteni egy új, mumifikáló eljárást, mely képes megálljt parancsolni a rothadásnak.
Időszámításunk előtt a harmadik évezredben a testet elsődlegesen gipszréteggel vonták körbe, majd bepólyálták vászonnal, végül nátronnal „(Egyiptomban természetes lerakódásokban előforduló szódabikarbóna, ami nagy arányban tartalmaz nátrium-szulfátot és sót)” borították be. Ebben az időszakban a belsőszerveket, még az eredeti pozíciójukban hagyták, melyek sajnálatos módon hamar bomlásnak indultak, így ez a módszer sem volt hibátlannak mondható megoldás.

A harmadik és negyedik dinasztiától kezdve már kiemelték a belső zsigereket és az elhunyt mellé temették őket különböző dobozokban. Ekkor még, csak az uralkodók és a nemesi réteg tagjai engedhették meg maguknak a különleges halotti rituálét, a későbbiekben azonban a polgári és szegényebb réteg köreiben is elterjedt módszerré vált a mumifikálás, kissé visszafogottabb szertartás keretein belül.

Az ókori egyiptomiak megfejtették hát a mumifikálás titkát, ami nem más, mint a maradvány száraz nátronba helyezése, illetve a belső szervek eltávolítása (a szívet egyes helyeken külön bepólyálva a testben hagyták, úgy hitték az intellektus és a szellem lakozik itt) volt.

Az életműködésben – hitük szerint- fontosabb szerepet játszó belsőrészeket nátronnal tartósították, majd szintén vászonba tekerve, külön edényekbe helyezték. Kezdetben lapos tetejűek voltak ezek a tárolók, majd különböző entitások arcai mintájára formázták őket, kik védelmező Isteneiket szimbolizálták. Az Újbirodalom idejére alakultak ki a máig ismert legnépszerűbb edényformák. Amszet, az emberi fizimiskával rendelkező tároló a májat őrizte, Hapi, kit majom fejjel ábrázoltak, a tüdőnek biztosított nyughelyet, Duamutef-et Sakál fejjel jelenítették meg. Ő vigyázta az elhunyt gyomrát, végül pedig Kebehszenuf, Sólyomképtű edényébe, a beleket helyezték örök nyugalomra.

A Fáraó mumifikálásának folyamata

Az ókori egyiptomiak tizenhárom fázisra osztották fel a mumifikálás legeredményesebb technikájának lépéseit. Először is a holttestet óvatosan felhelyezték a balzsamozó asztalra, ahol egy kaparó eszköz segítségével, az orrlyukon keresztül eltávolították az agyvelőt. Mivel a kivájt szervdarabjaiban, vagy folyadék formájában távozott az orrnyíláson keresztül, így ennek tartósítására nem volt lehetőség, ám ez nem okozott problémát, hiszen az ókori polgárok nem tartottak semmilyen nagy érdemű élettani funkciót az agynak.
Miután a fejben található szürkeállomány távozott, a többi zsiger is kikaparásra került, melyeket a tetemből való kiemelésük után, gondosan fertőtlenítettek különböző fűszerekkel.
A belső szerveket a bebalzsamozást követően negyven napig érlelték nátronlúgban, s az idő lejárta után az olajjal és gyantával újra kezelt zsigereket elhelyezték a felül említett kanópuszedényekbe. Hogy a fennmaradt test is kellőképpen fel tudjon készülni a szertartás további részére, annak immáron üres belsejét ideiglenesen nátronnal kezdték kiszárítani. A folyamat sürgetésének érdekében száraz növényeket, például szalmát rejtettek a tetembe, melyeket később eltávolítottak belőle, helyüket alaposan átmosták pálmaborral, végül az ismét üres testet szárazra törölték.
Ezután következett a halott Fáraó negyven napon át tartó külső dehidratálása a már említett nátronnal, valamint a maradvány fennmaradó üregeinek végleges kitöltése olyan kozmetikumokkal, mint a koponya, száj, fül és orrüreget érintő gyanta, vagy a mellkas és hasüreget ellepő mirha. Helyenként illóolajos vászonzacskók vagy fűszerkeverékes fűrészport is csempésztek az anyagok közé. A bevonással és kitöltéssel elkészült holtat cédrusolajjal, fahéjjal és egyéb kellemes illatú növényszármazékokkal dörzsölték be, hogy a holttest a lehető leghigiénikusabb és legesztétikusabb kültakaróval rendelkezzen. Annak érdekében, hogy biztosítsák a Fáraót üdvéről a túlvilágban, hátrahagyott testére különböző védelmező amuletteket akasztottak.  A spirituális biztonságon felül, a nedvességtől való óvakodás függvényében is tettek megelőző lépéseket, miszerint a tetemet olvasztott gyantával alaposan átkenték, hogy az elhunyt pórusait a ragacsos nedv elzárja.
Végezetül következett az uralkodó bepólyálása kezdve a kéz és lábujjakkal, külön-külön haladva felfelé a végtagokon, majd a törzzsel összekötözve ismételték meg a folyamatot a kiváló rögzíthetőség érdekében. A mellkast és az arcot formára vágott, domborított vászonnal fedték, vagy iszapréteggel vonták be. Az anyagok megszáradását követően következett az aranyozott díszítő elemek felhelyezése, megkoronázva ezzel a fáraó egykori életének dicső bizonyítékát.

likeheartlaughterwowsadangry
0
EnglishGermanHungarian